2. èvad - 2. rèsz ( 19. rèsz) Örökkön örökkè ( Az utolsó rèsz)

Emily Gomez szemszöge

Hamarosan meg is érkeztem Justinhoz, nem akarom ezt megtenni vele. A hotelbe sikeresen bejutottam. Megkerestem a szobánkat. Nagy hezitálásom ellenére, sikerült bekopognom. Rendkívül nehezen.Bárcsak ez az egész csak egy hülye álom lenne, de nem. Ez sajnos a való világ...amiben mostantól élek. Justint meg kell igéznem amit nem akarok...nem akarom elveszíteni. Érezni akarom felemelő illatát. Érezni akarom őt. A csókját, az érintését...fáj a szívem nagyon. Már több perce itt állok az ajtó előtt de semmi. Justin nem volna itt, vagy...? Századszorra kopogtam, dübögtem, de semmi. Nagy erőmnek köszönhetően betörtem az ajtót, és amit megláttam, sokkon ért.
- Ez nem lehet igaz, nem...- elkezdtem bőgni. Justin holtteste feküdt előttem. - Justin, ébredj fel!! Justin!! Ébredj fel! Justin! Nem veszíthetlek el,Justin! - ordítottam neki, sírva, bömbölve, de ismét semmi. - Térj magadhoz! - mindent próbáltam, mindent megtettem...Megnéztem pulzusát, légzését...és elkéstem. - Justin...- csordult le még egy könnycsepp az arcomon, ami egyenes az ő tökéletes, hibátlan arcára esett -szeretlek! - majd csókot leheltem, telt ajkaira, amiket most már soha többé nem fogok többé érezni.

Justin Bieber szemszöge

A halál előtt

Nem bírom ki, Emily tudom, hogy meghalt, csak John képtelen beismerni nekem, mert tudja hogy összetörnék legbelül. Minek élek, én még?! Életem legfontosabb embere, életem szerelme meghalt! Meghalt...tudom. Apja testét elégedtem, már rég. Ő is meghalt. Emily is meghalt. Én is megfogok. Előkaptam a pisztolyt, és egyenesen a szívemhez nyomtam.
- Emily, hamarosan találkozunk! - majd elsült a pisztoly, és minden elsötétült.

1 hónap múlva

Emily Gomez szemszöge 

Meghalt. Meghalt Justin. Meghalt az az ember, aki mindennél fontosabb volt nekem. Meghalt az az ember, akiért saját életemet, feláldoztam volna. Meghalt az az ember, akit mindennél, mindenkinnél jobban szerettem. Miért, oh mond miért halt meg?! Istenem, segíts meg, van valahol egy kiskapu tudom, tudom, hogy van?! Miért kellett erre a sorsra jutnom, oh miért?! Miért nem én haltam meg, akkor, pont akkor?! Ő olyan jó ember volt, soha többé nem láthatom! Vagy mégis...
                   
******

Minden olyan sötèt, minden korom sötèt. Majd a távolban felbukkant egy kis fèny , ami hívogatott. Mintha valami súgta volna azt , hogy : gyere, gyere ide. Elindultam a fèny felè, ami egyre hangosabban hívogatott. Majd olyan közel jutottam már hozzá, hogy a világosságtól, már nem láttam semmit. Megint megszólalt a hang. "Gyere!" Engedelmeskedtem a hangnak. Hirtelen minden kitisztult, már mindent láttam. Mintha, egy èden kertbe csöppentem volna, kis madarak csicseregtek, hatalmas, gyönyörű alma fák voltak ès konkrètan angyalok ènekeltek. Szín tiszta fehèr ruhában voltak, hátukon szárny. Majd ellèm jött az egyik.
- Üdvözölve lègy, ifjú leány! - köszöntött engem , az egyik angyal. A hangja olyan szèp, ès csilingelő volt. Nagyon megnyugtató volt, a kisugárzása.
- Mègis hol vagyok? Ez a...mennyország? - kíváncsiskodtam. Biztos vagyok benne, hogy ez most nem állom, ès tènyleg itt vagyok, ezen a csodálatos helyen.
- Pontosan. Már nagyon kíváncsiak voltunk rád. Egy ember, aki nem règ jött ide hozzánk, szeretne látni.Sokat emlegetett tèged.- kellemesen elmosolyodott, majd háta mögül előbukkant Justin.
- Justin! - elkezdtem sírni örömömben, ès nyakába ugortam, újra itt van, újra. Újra látom. Újra!! Olyan boldog vagyok. Megtaláltam! Megtaláltam!
- Mi elválaszthatatlanok vagyunk! Látod, megmondtam, nem választ el minket, soha senki. Szeretlek! - vagy több percen át ölelkeztünk, így akartunk maradni örökre, ès ez szerintem így is marad örökkön örökkè...

Kedves olvasóim! 
Íme, elèrkezett az utolsó rèsz, ès az első blogom vège.Nagyon szèpen köszönöm, a kedves szavakat, kommenteket. Meglepetèsemre csomóan olvastátok, ahhoz kèpest, hogy csak első blogom volt. Hálás köszönetem mindenkinek! Ès ne aggódjatok! Nyáron új bloggal jelentkezem, valószínűleg! Ui. : Mègegyszer köszönök mindent!